Vannak napok, amikor az embernek nem szabadna sehová kimozdulni otthonról. Ilyenkor minden kiesik a kezedből, felborul, elszakad, leesik, útban van, beakad, zörög, becsukódik, kinyílik, elvész… na, tudod. S hogy ez egy ilyen nap, nos, az mindig csak utólag derül ki. Ez volt velem tegnap. Történetesen horgásztam.
Nem vállalkozom arra, hogy a nap történéseit kronológiai sorrendben elmeséljem, inkább csak felvillantanék belőle jeleneteket. A munkahelyemen még nem volt feltűnő a dolog, az események, hogy úgy mondjam, a normális mederben zajlottak. A bajok a folyó felé haladtamban kezdődtek, amikor beszaladtam az utamba eső horgászboltba (nem kicsi, az egyik legnagyobb), hogy vegyek egy liter csontit. „Elfogyott”, mondta a boltos cimbora „Annyi van, amennyit a hűtőben látsz. Kb. két óra múlva lesz.”. Hogy mi van? Nincs csonti? Impertinencia! Skandalum! Világvége! A hűtőből felmarkoltam a még benne lévő összes, klasszikus zöld dobozos egységet (szűk fél liternyit) és mentem tovább a Dunának.
 |
| Skandalum! |
Durván meleg volt, rendes kánikula, a szélvizet is ezerrel verték a napsugarak. A Nap a hátam mögött nyugszik, az volt hát a terv, hogy amint a gát árnyéka a vízre vetül, megjelennek majd a halak, én pedig fogok belőlük bőven. Majdnem így is lett. A kiválasztott helyen elkezdtem lepakolni a kövezésre, aztán egy rossz lépéssel rögtön bokáig süllyedtem ballal a vízbe. Ha kövezésre megyek, általában bakancs van rajtam, de tegnap a kánikulához illően csak egy vékony tornacipő. Meg is szívta magát vízzel, hogy kitartott a lábfürdő hazáig. Fasza.
A peca első része úgy telt, hogy minden dobás után gébbel a horgon tekertem ki a cuccost. Nem ritka vendégek ezek a kis szörnyek errefelé, de ilyen mennyiségben még nem volt hozzájuk „szerencsém”. Amikor megjelennek a rendes halak, többnyire elverik a gébeket, de most ők voltak az urak. Sokszor nem is láttam, ahogy felrágták magukat a horogra (apró, finom rezgések, nagyritkán kisebb pöccintések jelzik, hogy kezd gébesedni a horog). Másfél óra is eltelt, mire egy kis szilvaorrú tette tiszteletét. Arra gondoltam, eljött végre egy különleges peca ideje…
 |
| Na majd most,,, |
Hát eljött. Az ugyanis semmiképp sem nevezhető hétköznapinak, hogy egymás után négyszer akadjak el úgy, hogy a komplett végszerelék bent is marad. Négyszer szereltem, háromszor kicsit hosszabban. Csupán egyetlen erőgumi betét volt előkészítve, amit a dobóelőke és a horogelőke közt használok, egy esetben pedig dobóelőkét is újat kellett kötnöm. Az aznapra magammal vitt 15 horogelőke a végéig elégnek bizonyult…
A közel egyórányi szabadítást, szerelgetést, káromkodást néhány szép paduc megfogásával pihentem ki. Aztán amikor már úgy gondoltam, hogy végre sínen vagyok… Az egyik szerelék a kitekerés során egy pillanatra megakadt az orrom előtt a kövezésen, ijedtemben nagyot rántottam rajta. A nehéz kosár átrepült a fejem felett (be is kellett húznom a nyakam, fejbe ne trafáljon a 140 grammos instrumentum), aztán visszafelé jól hátba vágott a szemét. Előre lendítettem a kosarat a bottal, de a horog kedvesen megakadt a pólómban. A hátam közepén. Hogy az a jó k… Bot letesz, póló le. Közben visítva megszólalt az orsó a másik boton, veszettül hajbókolt a Duna felé. Még ez is! Nem, nem hal, valami uszadék, de az keményen beleállt a sodrásba. Egy képzett keleti harcművésznek nehezére esett volna úgy kezelni a két pálcát, ahogy én tettem, de megcsináltam! Tíz perc és horgásztam megint.
Újabb két jó paduc és pár géb. Regenerálódásképpen. Az egyik vésettajkút engedtem szabadon, amikor a székemhez visszalépve jobbal beletapostam a kézmosó edényembe. Egyensúlyomat vesztettem, önkéntelenül támaszt kerestem. Behuppantam a székembe, közben pedig magamra rántottam az állványt és mind a két botot. Na, itt már két perc is volt, mire abbahagytam a folyamatos káromkodást. Nem tört, nem szakadt semmi, de most már a jobb lábam is csurom víz volt.
Paduc, karika, szilvaorrú. Fogtam párat, hogy megnyugodjak. Csaliztam az egyik végszereléket, s közben arra lettem figyelmes, hogy a fonott dobóelőke alaposan ki van szőrösödve a rövid gubancgátló fölött. Arra gondoltam, ezt a következő dobás előtt át kell kötnöm, mert le fog szakadni. Úgy is lett. De nem a következő dobásnál, hanem rögtön. Az ötödik végszerelék lett oda. Amikor újraszereltem, már nem kötöttem dobóelőkét és erőgumi betétet sem. Arra a kis időre, ami még a pecából hátra volt, nem akartam urizálni. Egyébként rájöttem, mitől szőrösödött ki a fonott. Amikor a kosarat töltöttem a botot úgy sikerült mindig letennem, hogy a zsinór ráfeszült a vödör szélére. Ezzel sikerült lassan, de biztosan elreszelnem a dobóelőkét.
Néhány kisebb hal megfogása után elértem a nap mélypontját. Egy előttem elhaladó teherhajó és két motorcsónak együttese olyan szerencsés hullámokat vert, hogy majdnem lemosott a kövezésről. Szerencsére az érzékenyebb dolgokban nem esett kár, de már nem kellett azon gondolkodnom, hogy melyik cipőmben van több víz. Térdtől lefelé egységesen csurom víz volt mindenem. Akkor éreztem, hogy a napnak itt a vége, amikor egy 3-4 perces intenzív fárasztás után partra segítettem egy kék melegítőnadrágot. Úgy éreztem, ebből a napból többet már nem tudnék kihozni. Jöjjön az ár!
